Cinderelton - 18. rész

18. rész

Charlotte

Amikor hallótávolságon kívül jutottak, Charlotte nem bírta visszafojtani az érzéseit.

– Sajnálom – mondta.

Elton meglepetten fordult felé.

– Mit? – kérdezte értetlenül.

– Az egész ebédet. Amit a szolgálókról mondtak...

– Nem tehet róla, hogy mit mondanak mások. Egyébként pedig már megszoktam.

Charlotte várta, hogy Elton folytassa, ezért hallgatott.

– Szolgálónak születtem, és úgy is nőttem fel. Rosszabbakkal is találkoztam már, mint ők, és durvább dolgokat is mondtak már, pedig akkor még tudták is, hogy az vagyok.

– Sajnálom – ismételte Charlotte, mert tényleg így érezte.

Elton megvonta a vállát.

– Nem változtathatunk azon, aminek születtünk.

– Nem, nem változtathatunk – suttogta Charlotte.

– De megpróbálhatjuk kihozni belőle a legtöbbet – folytatta Elton mosolyogva. – Soha nem zavart, hogy nem vagyok nemes. Rengeteg dolog van az életemben, aminek örülhetek.

– Például? – Charlotte valóban kíváncsi volt. Ő mindig csak az udvari életet ismerte.

– Vannak barátaim. Szeretem a munkámat. Imádom, amikor szabadon vágtathatok és ahogy a szél a hajamba kap.

– Az valóban jó érzés lehet – bólintott Charlotte, és remélte, nem nagyon hallatszik a vágy a hangjából.

Némán folytatták tovább az útjukat a lakosztályáig. Charlotte időről időre lopva Elton felé pillantott. Látta, hogy a fiú szinte mindenre rácsodálkozik, bár próbálja nem mutatni. Charlotte teljesen új szemmel nézett végig a folyosókon. Itt nőtt fel, már tökéletesen megszokta a palotát. De most képes volt egy külső szemlélő szemével nézni. Tudta, hogy a csillárok többe kerülnek, mint amennyit Elton egész életében keresett, és hogy az aranyozott stukkók, a festmények, a szőnyegek mind olyasmik, amiket Elton még sohasem látott.

Charlotte-nak volt egy kis bűntudata emiatt. De valamit Elton nem tudhatott. Lehet, hogy minden gazdagon díszített, de attól ez még ugyanúgy csak egy börtön.

Elton

Lehetséges, hogy Charlotte hangjában szomorúságot hallott? Egészen úgy suttogott, mintha nem lenne boldog. De hát miért? Elton körbenézett. Minden gyönyörű, mindene megvolt, amire csak vágyhat. Legalábbis nagyon úgy látszott.

Percekig hallgattak, aztán Elton nem bírta tovább a csendet.

– Miért szomorú? A szülei miatt?

Charlotte riadtan nézett rá.

– Miből gondolja, hogy szomorú vagyok?

Elton már megbánta, hogy megszólalt. Most mit mondhatna erre? Hogy a hangjából? Vagy abból, ahogy most rá nézett? Ez túl személyes lenne.

De mielőtt bármit mondhattak volna, Charlotte hirtelen megállt.

– Megérkeztünk – mutatott a mellettük lévő ajtóra a hercegnő.

Elton bólintott, az ajtóra nézett, aztán vissza Charlotte-ra. Még semmit sem beszéltek meg rendesen. Nem tudta, hogy most visszamenjen-e az istállóba. Hiszen mi van, ha valaki észreveszi? De ha nem mehet oda vissza, akkor hol kellene éjszakáznia? Az egész tervet nem gondolták végig rendesen.

Charlotte kinyitotta a szobája ajtaját, Elton pedig már épp indult volna. Legrosszabb esetben Shoe asszonyságtól kér menedéket.

De hirtelen egy kéz állította meg. Charlotte gyengéden megragadta a karját, hogy visszaforduljon.

– Jöjjön be! – A hangja parancsoló volt, de közben elpirult.

Elton pedig elhűlve teljesítette a kérését.