Fojtogató sötétség

Fojtogató sötétség

Sötét volt. Mindenhol. Csak a feketeség vett körül, úgy fonódott rá a tagjaimra, mint valami kígyó, ami fojtogatni akar. Igen, fojtogatni. Éreztem, hogy a félelem átjárja minden tagomat a tehetetlenség gondolatára. Nem tudtam, hol vagyok pontosan, mi vagy ki van körülöttem. A tudatlanság savként folyt az ereimben, végigpumpálta szurokfekete darabkáit, míg végül elért a szívemig. Lassan azt is átjárta a kétségbeesés: egyre hevesebben vert a mellkasomban, és ezzel párhuzamosan a tüdőm elszorult, mintha nem kaptam volna elég levegőt. Kapkodva próbáltam beszívni a maradék oxigént a levegőből. A hallásommal nem volt baj, így pontosan tudtam, hogy lihegek. De ez most nem érdekelt.

Pánikrohamom volt. Ismertem a tüneteket. De mostanáig még nem tapasztaltam, és soha nem gondoltam volna, hogy ilyen érzés – fájdalmas és kínzó. Úgy éreztem, nem szabadulhatok. Mert amíg a kétségbeesés okától nem szabadultam, esélyem sem volt, hogy megnyugodjak.

Vakság. Annyiszor hallottam már róla, de soha nem gondoltam végig, milyen lehet vaknak lenni. Olvastam vakokról, láttam vak embereket – de átélni és megtapasztalni leírhatatlan volt.

Tudni, hogy a színek eltűntek az életemből. Tudni, hogy soha többé nem láthatom a kék eget, a fű zöldjét, azt a vérvöröset, amit úgy szerettem a csinos nőkön.

Tudni, hogy bármi lehet körülöttem, én nem fogom észrevenni. Nem fogom látni, ha valaki áll előttem, vagy hogy átmehetek-e a zebrán.

Tudni, hogy nem vehetek a kezembe egy könyvet, hogy aztán az első sorok átfutása után az utolsó oldalra lapozzak, hogy elolvassam, mi a történet vége.

A gondolataimnak nem tudtam gátat szabni. A félelem újabb és újabb képet hozott be – a leghétköznapibb jelenetektől olyan dolgokig, amiket még soha nem tettem meg. És vakon már nem is fogom.

– Meg kell mozdulnom – gondoltam magamban. – Azt mondták, közlekednünk kell.

Így hát a kezemet előrenyújtottam, hogy érezzem, ha valaminek neki készülök menni. Aztán aprót mozdítottam a lábamon, lehetett vagy fél centiméter, és óvatosan igyekeztem a talpammal és a lábujjam hegyével megbizonyosodni, hogy semmi sincs előttem.

Az idő telt. Fogalmam sem volt, hogy csak percek vagy órák teltek el. Csak azt tudtam, hogy valószínűleg még fél métert sem tettem meg, és azt, hogy izzadok, remegek és a pulzusom az egekben van.

Lépkedtem előre, mert tudtam, hogy ezt kell tennem. De nem mindent vettem észre, ami az utamba került. Először csak a könyökömet vertem be, aztán a lábammal rúgtam bele valamibe. Végül pedig, amikor nem vettem észre az előttem heverő valamit, elestem. Lassan és nehézkesen tápászkodtam fel. Elvesztem.

Nem voltam vallásos. De talán most először életemben imádkoztam. Hogy vége legyen, és hogy megint láthassam a napfényt.

Hirtelen koppantást hallottam, aztán egy hangot:

– Most már leveheted a kendőt. Vége a kísérletnek.

A női hang olyan volt, mintha a Megváltó szólt volna hozzám. Olyan gyorsan kaptam a szememhez, mint ahogyan oviban a cukorkát loptam el az óvónénitől.

Tulajdonképpen ez a hang hozott vissza a valóságba. Amikor bejöttem a szobába, azt gondoltam, könnyű lesz. Eszembe sem jutott, hogy percek alatt elhiszem, hogy tényleg megtörtént: vak vagyok.

Amint lehúztam a fejemről, kinyitottam a szemem. Még mindig sötét volt, de az ajtón keresztül – amit a kísérletet vezető nő nyitva hagyott – már beáradt valamennyi fény.

– Most felkapcsolom a villanyt.

A világos hirtelen jött, éreztem, hogy a szemem próbál hozzászokni a fényhez. Kellett egy kis idő, mire sikerült.

Már láttam a nő arcát is, aki elégedetten mosolygott.

– Nem is volt olyan vicces, mint gondoltad, igaz? – kérdezte.

– Nem, egyáltalán nem volt az.

A nő bólintott.

– Pontosan ez a célja a programnak. Sokan nem is gondolják, milyen nehéz a vakok élete. Ha mindenki kipróbálja, milyen néhány óráig sötétségben élni, talán toleránsabbak leszünk egymással.

Aztán az ajtó felé intett. Ideje volt elhagynom a helyiséget, átadni a következőnek. Amikor kiléptem az ajtón, több osztálytársam is ott álldogált, akik szintén kipróbálták, milyen, amikor semmit sem látsz.

– Ha még egyszer ilyen hülyeségre akar kényszeríteni valamelyik tanár, tuti szólok a szüleimnek.

Lassan bólintottam, bár nem értettem egyet. Nálam elérték, amit akartak.