Hét találkozás

Hét találkozás

Ti hisztek benne, hogy néhány találkozás megváltoztathatja az ember életét? Hogy történhet valami, és az ember világa a feje tetejére áll, és minden, amiben addig hitt, semmivé lesz? Hogy ő maga, a barátai, a családja új megvilágításba kerül? Nem? Hát, én sem hittem.

1. találkozás

Minden egy dallammal kezdődött. Ma is tökéletesen emlékszem rá. Vagy legalábbis arra, hogy mit éreztem, amikor meghallottam. Soha nem tanultam zenélni. A szüleimnek lett volna pénze a különórákra, de soha nem érdekelt különösebben a zene. Nem lógott állandóan fülhallgató a fülemben, tökéletesen jól érezte magam az iPodom társasága nélkül is. Még csak fel sem merült bennem, hogy zenélnem kellene. És az énekórák tanúsága szerint nem is baj, hogy nem álltam neki, mert botfülem van, nem tagadhatom.

De akkor ott, amikor a metró mozgólépcsőjén a fülembe hatoltak az első dallamok, valami olyat éreztem, amit addig még egyszer sem. A zene magával ragadott. A dallammal együtt kezdett dobogni a szívem is, éreztem, hogy a vér az ereimben ritmusra csordul. Fogalmam sincs, miért ragadott annyira magával. Talán túl fáradt voltam, vagy a húsz perces néma metróút miatt unatkoztam. De az a zene...

Először nem tudtam, honnan jön a gitár hangja. Csak a pengetést hallottam. Minden egyes hangot külön-külön, és egyben, ahogyan varázslatos dallá formálódtak. Tudtam, hogy ismerem a számot, de fogalmam sem volt, honnan. Mint ahogy mondtam, soha nem foglalkoztattak különösebben az aktuális slágerek. Úgyhogy nem fárasztottam magam vele, hogy megjegyezzem az előadókat vagy a számok címét.

Ezt a dalt azonban ismertem. Biztos voltam benne. Pörgős ritmus volt, amire az ember lába rögtön járni kezd. Ami azt illeti, az enyém akaratlanul is elindult. Fekete magassarkúba bújtatott lábam halkan dobolni kezdte a ritmust a mozgólépcső fokán. Körbefordultam, hogy vajon honnan jöhet a hang. De sehol senkinél nem láttam rádiót vagy akár egy telefont, ami a dallam forrása lehetett volna.

Aztán amikor a lépcső felért, én pedig óvatosan tipegtem le róla, hogy nehogy hasra essek, már tudtam, miért nem láttam a forrást. A zene élő volt. Talán ezért is ragadott ennyire magával. Az aluljáró túlsó oldalán, a fal mellett egy utcazenészt láttam. Háttal állt nekem, de a gitárját még így is nehéz lett volna nem észrevenni.

Néhány pillanatig elbűvölten álltam, és csak hallgattam a zenét. Már tettem is az utcazenész felé egy lépést, amikor valaki nekem jött hátulról.

– Miért kell mindig az út közepén megállni? – morogta.

Nem igazán érdekelt, már megszoktam. Ez a nagyvárosi élet velejárója volt. De a dühös megjegyzés hirtelen magamhoz térített. Mit csinálok? Épp elindultam egy tökidegen utcazenész felé, aki valószínűleg a napja többi részében egy kartondobozokból és újságpapírokból összetákolt lyukban húzza meg magát, vagy éppen üres sörös dobozok után turkál a kukákban?

Vettem egy mély levegőt, és folytattam az utam hazafelé.

Soha nem gondoltam volna, hogy még látni fogom. És nem is csak hátulról.

2. találkozás

Legközelebb egy hét múlva bukkant fel. Épp a haverokkal lógtunk, be akartunk ülni suli után egy fagyira, amikor újra meghallottam. Nem ugyanaz a dal volt, valahogy mégis tudtam, hogy ugyanabból a gitárból szól, és ugyanazok az ujjak varázsolják elő belőle.

– Brit, ez már kezd beteges lenni! – gondoltam magamban. – Rengetegszer hallottál már utcazenészt. Mind csak a pénzedet akarja, hogy aztán legyen miből megvennie a napi felest.

Legszívesebben megfordultam és kerültem volna, de mit mondtam volna a többieknek? Ash valószínűleg hetekig cikizne. Márpedig nem hiányzott, hogy épp most csináljak valami hülyeséget, amikor kezdtek jól alakulni köztünk a dolgok. Szinte biztos voltam benne, hogy a következő bulin összejövünk. Még Emma és Chloe is irigyeltek, hogy ilyen szerencsés vagyok. Mert az egy dolog, hogy hajrálány vagyok, de mégsem mindenki randizhat a suli legmenőbb hátvédjével!

Amikor megtorpantam a lépcsőn, Ash meg is kérdezte:

– Mi az, mégse akarsz jönni?

– Dehogyisnem! – vágtam rá rögtön, és magamra erőltettem egy mosolyt. Brit, kezdesz paranoiás lenni!

Amikor leértünk az aluljáróba, igyekeztem kizárni a dallamot és nem odanézni. Lehetetlen feladatnak bizonyult, mivel a fiúk nem bírták megállni, és rögtön cikizni kezdték.

– Na mi az, dolgozni luxus lenne?

Ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket tettek, de a zenész egy pillanatra sem hagyta abba a gitározást. Még egy hang sem maradt ki. Nem bírtam ki, muszáj volt odanéznem.

Csak remélni mertem, hogy senki nem látta az arckifejezésem. Rettenetesen megdöbbentem. Egy foghíjas, büdös csövest vártam. Ehelyett viszont egy húsz év körüli, magas, fekete hajú srácot kaptam. Farmerben volt és fekete, testhez simuló pólóban. Az egyik lábát felhúzta, és a falnak támasztotta, így tartotta meg a gitárt a combján.

Gyorsan elkaptam róla a pillantásom, és intettem a többieknek, hogy tűnjünk el.

Akkor még nem mertem beismerni magamnak, hogy miért siettem annyira.

3. találkozás

Másnap megint láttam. Szerda volt, ilyenkor általában nem ültünk be sehova, de előző nap olyan jól alakultak a dolgok Ash-sel, hogy úgy gondoltam, addig ütöm a vasat, amíg meleg. Úgyhogy indítványoztam, hogy aznap tegyünk kivételt. Legnagyobb örömömre mindenki benne volt.

Ha azonban tudom, hogy megint ott lesz, lehet, nem erőltetem ennyire a dolgot.

De ott volt, az aluljáróban, ugyanott, ahol előtte is.

És Ashék nem is lettek volna önmaguk, ha nem kezdik el megint szívatni. Most még durvábban.

Ash egyik haverja előkapott a zsebéből egy egycentest, és úgy mutogatta a srácnak, mintha legalább egy millió lenne.

– Látod ezt? – Még jó, hogy látta. – Megkapod, ha eljátszol egy számot.

A srác látszólag oda sem figyelt rá.

– Ismered a Lúzer vagyok címűt?

A gitáros hirtelen mégis odanézett, megvető mosoly jelent meg a szája szegletében.

– Az a himnuszod, igaz? – kérdezett vissza.

Brad – most jutott eszembe a neve – rögtön rávetette magát a srácra, de Ash visszarántotta.

– Nem éri meg! Erre még ennyit sem érdemes pazarolni! – mondta, aztán minden mozdulatot külön hangsúlyozva egy üres csokis papírt dobott a kalapba, amibe a pénzt gyűjtötte.

A többiek rögtön nevetni kezdtek, ezért én sem tehettem mást.

A srác abban a pillanatban rám nézett. Nem is volt kétséges, hogy engem méreget. Képtelen voltam nem észrevenni, milyen sötét a szeme, szinte már az is fekete.

Gyorsan elfordultam, és mentem a többiek után, akik még mindig nevettek.

4. találkozás

A buli jól sikerült. Talán túl jól is.

Nem is tudom, hogy történt. Csak arra emlékszem, hogy mindenkivel ittam, Ash is csak adogatta sorra a kezembe a koktélokat. Először semmi bajom nem volt. Aztán hirtelen ütött az egész, és éreztem, hogy valami nem stimmel. Rettenetesen szédültem, és attól féltem, ha még sokáig maradok, tuti kidobom a taccsot.

Odalépkedtem valahogy Ash-hez.

– Hazakísérsz?

– Most? – kérdezte Ash értetlenül. – Még csak most kezdődött a buli.

– Tudom, de nem vagyok túl jól.

Láttam az arcán, hogy maradni akar. Inkább nem vártam meg, amíg elküld.

– Tudod mit? Mindegy. Hazajutok. Hívok egy taxit.

– Biztos?

Bólintottam, és már indultam is kifelé, mielőtt lehányom. Hallottam, hogy Ash tovább nevet a haverjaival. Egy cseppet sem érdekelte, hogy hazajutok-e.

Már az utcán voltam, és a táskámban turkáltam a telefonom után, amikor valahol az agyam mélyén eszembe jutott: nincs nálam telefon. Addig pakoltam oda-vissza a dolgaim egyik táskából a másikba, hogy otthon felejtettem. Jöhet még ennél rosszabb?

Körbefordultam, és csak a szerencsén múlott, hogy nem estem hasra. Miután visszanyertem az egyensúlyom, sikerült megtalálni a jó irányt. A buli nem volt túl messze otthonról. És bár nem szívesen indultam el sötétben, részegen gyalog, de nem volt más választásom.

Gondosan emeltem egyik lábam a másik után. Figyeltem minden egyes mozdulatomra, mert a világ úgy kavargott körülöttem, hogy tudtam, elég egyetlen rossz lépés, és nem tudok tovább menni.

Nem is néztem, hová megyek, csak arra koncentráltam, hogy haladjak előre, olyan voltam, mint egy gép, amit arra programoztak, hogy hazajusson. Egyik láb a másik után, gondolatok nélkül. Mert ha jobban körülnéztem volna, csak a sok fénylő pontot, a forgó utcát, a dülöngélő falakat láttam volna. És valahol, az agyam mélyén még annyira tudatomnál voltam részegen is, hogy tudjam, nem a falak mozognak, hanem én ittam túl sokat.

Aztán éreztem, hogy hiába minden próbálkozásom, a cél előtt nem sokkal a lábam cserben hagy. A járda megrengett a talpam alatt, és már csak pillanatok kérdése volt, hogy térdre rogyjak.

De pont mielőtt megtörtént volna, egy kéz elkapott és megtartott.

És amikor felnéztem, őt láttam. Nem volt nála gitár, de én mégis mintha a zenéjét hallottam volna.

– Jól vagy? – kérdezte egy mély hang. Csak néhány másodperc késéssel jöttem rá, hogy ő beszél hozzám.

Lassan bólintottam, és próbáltam megtalálni az egyensúlyom.

– Egyedül vagy? – nézett körbe, és biztosan tudtam, hogy emlékszik rám. Meg sem várta, hogy válaszoljak. Az utca teljesen üres volt, nem is lehetett kérdés, hogy egyedül vagyok. – Haza tudsz jutni?

Nem értettem. Most komolyan értem aggódik? Azok után, amiket mondtunk neki?

– Hol laksz? – kérdezte meglepően kedvesen. – Hazakísérlek – tette hozzá ellentmondást nem tűrő hangon.

Az utca vége felé mutattam. Már tényleg nem voltam messze.

Céltudatosan bólintott, aztán a karomat átvetette a vállán, és úgy támogatott. Jó illata volt. Cigiszagot vártam volna, de csak tusfürdőt éreztem. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

– Britney.

Hirtelen mosolyra húzódott a szája sarka, és tudni akartam, miért.

– Mi az? – nyögtem ki, nagyon igyekezve, hogy minél kevésbé érződjön a beszédemen az alkohol hatása. Biztos voltam benne, hogy nem sikerült.

– Nem számít – felelte.

– Téged? – kérdeztem, és amikor úgy nézett rám, mint aki nem érti a kérdést, még néhány szóval megtoldottam. – Mi a neved?

– Lucas.

Lucas? A Lucas stréber név. Nem egy utcazenészé, aki bőrdzsekit hord és bandázik.

– Itt lakom – törtem meg a csendet néhány perccel később, amikor megérkeztünk. Azt viszont, ami ezután történt, csak az alkohol befolyásának tudhatom be.

Mert mielőtt elengedett, akaratlanul is közelebb húzott, hogy talpra tudjon állítani. Én pedig ekkor láttam meg, hogy a világosbarna szemében ott van egy két zöldes pötty, és megint megéreztem a tusfürdő frissítő illatát... A következő pillanatban pedig már a nyakában csimpaszkodtam mind a két kezemmel, és csókoltam. Nem gyengéden, hanem mint a fuldokló, aki az utolsó oxigénért küzd.

Aztán amikor rájöttem, mit tettem, hirtelen elengedtem, és anélkül, hogy visszafordultam volna, utolsó erőmet összeszedve berohantam a házba. Még meg sem köszöntem, amiért hazajuttatott.

5. találkozás

Megint hallottam. Az iskolából mentem hazafelé, ő pedig megint ott volt az aluljáróban. Láttam is. Tettem felé egy lépést, akaratlanul is. Valami lassú dallamot játszott, olyan szomorú volt, hogy az embernek kedve támadt megvigasztalni. De én nem tehettem.

Mintha csak megérezte volna, hogy bámulom, hirtelen felém kapta a pillantását. Én pedig rögtön elkaptam az enyém, és rohantam fel a lépcsőn, hogy elkerüljem. De a gondolataimból nem tudtam kiűzni.

6. találkozás

Ash még csak meg sem kérdezte, hogy épségben hazaértem-e. Ettől eltekintve minden olyan volt, mint bármikor máskor. Úgy éreztem, végre tényleg összejöhetnénk. Erre vártam hetek óta, de most amikor átölelt, nem olyan érzés volt, mint ahogy elképzeltem. És neki nem volt édes tusfürdő illata.

– Akkor megyünk fagyizni – vetette át a karját a vállamon, és közelebb húzott magához. Kinyilvánította a társaságban, hogy az övé vagyok.

A fagyi szóra görcsbe állt a gyomrom, mert tudtam, hogy ez mit jelent. Az aluljárón át megyünk.

Lucas ott volt megint. Amint meglátták, Ash és Brad gonoszan kezdtek vigyorogni. Egyenesen felé irányítottak.

– Nem mehetnénk inkább – kérdeztem vékony hangon, ami nem volt rám jellemző.

– Mindjárt, bébi, csak még van itt egy kis elintéznivalónk.

Bébi? Bébinek szólított?

Amikor odaértünk Lucashoz, közömbösen Ash karjára nézett, ami még mindig a vállamon nyugodott. Aztán úgy méregetett, mintha csak azt kérdezte volna, mi a fenét csinálok. És ha őszinte akartam lenni, én is ezt kérdeztem magamtól.

Brad hirtelen felkapta az egyik szemeteszsákot a legközelebbi kukából, és mielőtt Lucas bármit tehetett volna, az egészet az addig összekeresett pénzére borította.

Mintha mindent lassított felvételen néztem volna. Tudtam, mi történik, láttam Ash-t, aki csak röhögött, láttam az elégedetten pöffeszkedő Bradet... És láttam Lucast, ahogy szinte közömbös hűvösséggel néz ránk.

És ekkor, mintha az egész világ kifordult volna a sarkaiból. Másként láttam mindent. Ashéket, akik lenéztek mindenkit, akik nem voltak olyanok, mint ők. Lucast, aki annak ellenére segített nekem, ahogy vele bántunk. És magamat, aki tétlenül néztem végig mindent, és csak az érdekelt, hogy megfeleljek a fejemben élő képnek az ideális Britről.

Hirtelen rántottam ki magam Ash szorításából, és anélkül, hogy hátranéztem volna, hazaszaladtam.

7. találkozás

Reméltem, hogy ott lesz. Hallani akartam a zenét, meg akartam köszönni és bocsánatot akartam kérni. Az ismeretlenbe tartottam, olyat készültem tenni, amire korábban gondolni sem mertem, és nem is akartam.

Nem tudtam aludni az éjjel, folyamatosan csak azon járt az eszem, hogy mit tegyek. Aztán hirtelen a fejemben volt az a dallam, ugyanaz a dallam, amit először hallottam. Dúdolni kezdtem. Tökéletesen hamis voltam, de nem számított. Mert tudtam, hogy ugrani akarok, bármi lesz is a vége.

Még a lépcső tetején álltam, de már hallottam. Ott volt. Ez a dallam nem volt sem vidám, sem szomorú, vagy inkább egyszerre volt mindkettő. De hívogatott, és most nem akartam ellenállni.

A dallam ritmusára ugráltam le a lépcsőn, mint valami kisgyerek, aztán amikor megláttam – ezúttal nem a falnak támaszkodott, hanem a földön ült egy takarón –, kicsit visszafogtam magam, de még mindig szélesen vigyorogtam.

Amikor odaértem, lehuppantam mellé.

– Szóval, mi olyan vicces a nevemben?

Ti hisztek benne, hogy néhány találkozás megváltoztathatja az ember életét? Hogy történhet valami, és az ember világa a feje tetejére áll, és minden, amiben addig hitt, semmivé lesz? Hogy ő maga, a barátai, a családja új megvilágításba kerül? Nem? Hát, én sem hittem.

De egy dallam, egy ember és hét röpke találkozás mindent megváltoztatott. Soha nem érzem ezt jobban, mint olyankor, amikor itt ülünk, az aluljáróban, ő pedig a gitárját pengeti, miközben melegen mosolyog rám.