Megszólítás és aláírás nélkül
Hosszú percek óta ülök már a papír
fölött, és azon gondolkozom, mit is írhatnék. Hogyan is
vallhatnám be neked egyetlen levélben, hogy szeretlek és hogy
elengedlek? Van az a közhely, ami szerint ha szereted, el kell
engedned. Belegondolva lehet benne igazság, de én most nem ezért
görnyedek a papír fölé.
Évek teltek el úgy, hogy nem tudtalak
kiverni a fejemből. A szemedre gondoltam, a hajadra, elképzeltem, milyen
lenne, ha egyszer csak bevallanád, nem csak barát vagyok a
számodra. Láttam magam előtt, ahogy váratlanul elmosolyodsz,
azzal a csibészes mosollyal, ami annyira jellemző rád, aztán
lazán elhívsz randira. Úgy képzeltem, moziba megyünk, aztán
hazakísérsz, és a kapunkban, a csillagok alatt elcsattan majd az
első csók... Nem lett volna tökéletes, én izgultam volna, lehet,
hogy még a lábadra is rálépek. De szép volt. Bár tudom, hogy Te
sosem élheted át úgy, ahogy én, de szeretném, ha tudnád, hogy
az első randink jól sikerült. Ó, szinte már valóságosnak
tűnik, annyiszor elképzeltem!
Tudom, hogy ha most itt lennél, és
hallanád, hogy miket beszélek, kinevetnél. Nem gonoszságból,
hanem mert Te nem ilyen vagy. Te nem álmodozol, mint én, Te
cselekszel. Megragadod a lehetőséget, és ha akarsz, élsz vele.
Nem tétovázol, nem torpansz meg. Azt hiszem, mindig is ezt
szerettem benned a legjobban.
Te valószínűleg semmit sem sejtettél
az egészből. Néha szerettem volna azt hinni, hogy igen, de aztán
elhessegettem a gondolatot. Úgy könnyebb volt. Nem akartam úgy
gondolni magamra, mint valami őrült tinilányra, aki távolról
csorgatja a nyálát egy fiú után, akit nem is ismer.
Mert én ismerlek. Tizenkét éve
melletted vagyok, talán olyan régen, mint a családodon kívül
senki más. Tudom, mit szeretsz és mit nem, tudom, min nevetsz és
min sírsz – még akkor is, ha ezt nem vallanád be –, tudom,
hogy törődsz, hogy szeretsz, hogy ízlelsz, hogy megélsz...
Ismerem az arcod utolsó ráncát is, a szemed csillogását, a
járásod ritmusát.
De ez nem elég. Nem vagy az enyém, és
már nem is leszel. Mert tudom, hogy vége az álmodozásnak.
Rájöttem valamire. Az egész csupán fantazma volt, a szívem és
az agyam szüleménye, egy délibáb, ami átsegített a
hétköznapokon. Mert könnyebb volt téged szeretni, téged a
szívembe engedni, mint egy idegent. Mert Te ismersz, Te tudod, ki
vagyok a felszínen és ki vagyok igazából, Te belém látsz,
előtted nincsenek titkaim. Nem kellett félnem, hogy majd
elutasítasz, ha tényleg megismersz, mert már megtetted. Jobban
ismersz, mint bárki.
Ez nem jelenti azt, hogy nem
szerettelek, mert szerettelek. Még most is szeretlek. Lassan jött
ez a szerelem, ahogyan a nyár után lassan hal a természet is, hogy
utat engedjen a fagyott fehérnek. Lassan épült fel, én építettem
fel magamban. Nem lángolás volt, nem szenvedély, egyszerű
ragaszkodásból lett rajongássá, aztán mély szerelemmé.
De nem folytathatom tovább, nem
tehetem ezt magammal. Ez nem vezet sehova. Nem várhatok rád örökké.
Élnem kell, ahogy Te is élsz, és pontosan belőled merítek erőt
a létezéshez. Hogy olyan szabad legyek és élettel teli, mint Te,
hogy átérezzek minden pillanatot, minden percet, hogy én is
szárnyaljak, még ha nélküled is.
Ez nem a búcsúnk. A búcsú valami
szükségszerűen jó vagy szükségszerűen rossz, nem gondolod? És
én most nem érzek semmi felemelőt és szomorú sem vagyok.
Egyszerűen... elfogadtam. Elfogadtam, hogy ez vagy nekem.
És azért sincs okunk búcsúzkodni,
mert ez nem az elválás. Tudom, hogy itt leszel velem, ahogyan az
elmúlt tizenkét évben mindig itt voltál. Egy barát, akire
számíthatok. Egy fiú, akivel mindent megbeszélhetek, és aki
megnevettet, és aki átölel, ha baj van.
De Te azért tudd, hogy egyszer valaki,
aki valóban ismert, és nem csak egy volt a futó kalandjaid közül,
igazán szeretett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése