Cinderelton - 16. rész

Cinderelton - 16. rész

Charlotte

Charlotte már nem vissza a konyhába azután, hogy az a megjegyzés kicsúszott a száján. Miközben az ebédhez készülődött, csak ezen járt az esze. Hogy lehetett ilyen bolond?

Kétségtelen, hogy Elton meglehetősen jóképű volt, és annak ellenére, hogy csak lovász volt, roppant ápolt benyomást keltett. Ennek ellenére az egész udvarlósdi csupán színjáték, amelynek az a célja, hogy megtalálja a szüleit. Elton nem nemes, ráadásul egyszer már becsapta. El kellene felejtenie.

De hogyan is tehetné meg ilyen könnyedén, amikor ma is vele ebédel?

Charlotte az ajkába harapott, ám ezúttal nem azért, hogy pirosabbnak látsszanak. Eltonék előtt eljátszotta a határozottat, de most, hogy egyedül volt – nem számítva a szolgálólányt, aki éppen azon ügyeskedett, hogy rakoncátlan fürtjeit csinos kontyba tűzze –, már közel sem érezte magát olyan magabiztosnak.

A tervének rengeteg buktatója volt. Félő, hogy rájönnek, Elton nem is nemes. Valamiért hitt benne, hogy nem ő a felelős a szülei elrablásáért, de ettől függetlenül még ebben sem lehetett teljesen biztos. Számításba kellett vennie azt is, hogy ha nem is Elton, de valaki bűnös. Nagy eséllyel az egyik kérője, akik vele töltik a nap szinte minden percét. Tehát még a saját testi épsége sem volt biztonságban. Bele se mert gondolni, hogy mi történne, ha egy ilyen alak házasságra kényszerítené.

Mary, a szobalány közben befejezte a haját, így Charlotte készen állt az ebédre. De ami általában csak egy egyszerű étkezés volt, most ennél sokkal több: titkolózás és nyomozás.

Amikor belépett az ebédlőbe, a három férfi már várta. Ott volt Walfor vikomtja, felszegett fejjel, büszkén meredt a szemébe. Barna szemében elismerés látott, de ez volt a legtöbb érzelem, amit ki tudott belőle csikarni. Fekete haja tökéletesnek tűnt, mint mindig, a ruhája pedig élére vasalva. Walfor vikomtja maga volt a precizitás. Vele szöges ellentétben Pamshire grófja mintha soha nem találta volna az egyensúlyt. Valamivel idősebb volt Walfornál, de ezt az idő alatt valószínűleg nem a divat tanulmányozásával töltötte. Tökéletesen össze nem illő nadrágot és felöltőt választott, és ezt még sikerült kiegészítenie kócos üstökével. A képet a jól domborodó has és az alig látható, de azért észrevehető toka tette egésszé.

Elton tőlük néhány lépésnyire állt, és a másik két férfival ellentétben nem sietett rögtön a hercegnő elé, amikor az belépett. Charlotte ennek ellenére végig őt nézte, amíg Walfor és Pamshire kezet csókoltak neki. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor elváltak, a feszengése viszont szembeötlő volt. És bár ő volt az egyetlen, aki nem rohant hozzá kezet csókolni, mégis a legtöbb figyelem tőle áradt Charlotte felé. Olyan volt, mintha minden porcikájában érzékelné, hogy Elton figyeli.

Aztán ő is rájött, hogy mit kellene tennie, és ő is kezet csókolt neki. Charlotte nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Elton hajszálnyival tovább szorította a kezét, mint az szükséges lett volna. Biztos csak a tapasztalatlanság vagy az idegesség teszi – intette magát nyugalomra Charlotte, aztán – mivel ő nyújtotta felé először a kezét – Pamshire-be karolva a székéhez vonult.

Charlotte és Elton

Charlotte az ebéd során végig Eltont leste, hogy a fiú nehogy véletlenül elrontson valamit. Tudta, hogy neki nem voltak drága tanárai, akik az eszébe vésték, hogy mit mivel és hogyan illik enni az asztalnál, ráadásul azt is sejtette, hogy még soha nem evett ennyit és ennyifélét, mint ezen az egy ebéden. De Elton mind a hét fogást derekasan állta, ami meg is lepte Charlotte-ot.

Ugyan arra ügyelt, hogy a hercegnő ne vegye észre, de Elton pedig végig a lányt figyelte. Édesanyja megtanította illemtudóan enni az asztalnál, de biztos volt benne, hogy akadnak olyan szabályok, amelyeket még ő sem ismert. Bármit akart is tenni, várt néhány pillanatot, hogy lássa, az asztalnál ülő urak mit tesznek. Amennyire ezt képességei engedték neki, igyekezett utánozni az ő mozdulataikat. Finomkodva emelt fel mindent, mintha félne, hogy eltöri. Pontosan tudta, hogy melyik poharat ki fényesítette a konyhában, és azt is, hogy a villának nem lesz semmi baja, ha kicsit erősebben megszorítja vagy leejti, de ebben a közegben ez tűnt az elfogadott viselkedésnek.

– Még nem láttam itt – szólalt meg az első fogás közepén Walfor.

Charlotte ijedten szívta be a levegőt, de Elton tudta, mi a dolga. Szerette, ha nem kell megjátszania magát. A vérében volt a szabadság, amit akkor érzett a leginkább, amikor Villám hátán vágtatott. De a hosszú évek során sokszor vissza kellett fognia magát. Némelyik uraság úgy bánt a lovaival, hogy Elton a legszívesebben megmondta volna nekik a véleményét, de ehelyett csak mosolyogva bevezette őket az istállóba. Az alárendelt szerepnek része volt az is, hogy az ember ne mutassa ki a valódi érzelmeit.

Elton pedig próbálta magába szuggerálni, hogy ez sem több ennél. Csak ezúttal kicsit több odafigyelést igényel a feladat. Elhatározta, hogy amennyire lehetséges, önmaga marad. Akkor kisebb az esély rá, hogy rájönnek a cselre.

– Csak tegnap érkeztem – felelte, aztán a serleghez nyúlt, amibe finom vörösbort töltöttek. Általában csak vizet ivott, de most úgy érezte, szüksége van egy kis segítségre a feloldódáshoz. Persze nem túl sokra, nehogy elszólja magát.

Amit most mondott, még csak nem is volt hazugság. Igaz, hogy itt született, és azóta el sem ment soha, de Andalúziai Elton csak tegnap született meg.

– Honnan? – faggatta Pamshire grófja is. Elton tudta, hogy ez az ellenszenv nem annyira a személyének, mint inkább a küldetésének szólt. Ők ketten azt hitték, hogy vetélytársak a hercegnő kezéért folytatott versenyben.

– Andalúziából származom – felelte végül határozottan.

Walfor lenézően felnyögött, mire Charlotte valamilyen megmagyarázhatatlan okból úgy érezte, közbe kell szólnia.

– Úgy hallottam, Andalúzia gyönyörű hely. Mit szeretett a legjobban?

– A lovakat – mosolygott Elton, mert tudta, hogy ez az a téma, amiben nem találnak olyasmit, amibe bele tudnának kötni. Mindent tudott róluk. Az apjának is volt egy andalúz lova. Gyönyörá állat volt, fekete szőrével és fényesen csillogó sörényével még egy egyszerű lovász is tekintélyt parancsoló volt a hátán.

– A lovakat? Valóban? – Charlotte-nak csak alig sikerült elfojtania, hogy fel ne kuncogjon.

– Magam az arab telivéreket jobban kedvelem. – Walfor valóban versenyezni próbált vele. Elton pedig úgy döntött, nem hagyja magát.

– A mi lovaink talán nem olyan gyorsak, de a mi világunkban ló és lovasa kapcsolata sokkal fontosabb. Az arab telivérek valóban igazán gyorsak, azoknak ideális választás, akik csak ki akarnak tűnni a tömegből.

Elton érezte, hogy talált. Walfor feje pillanatok alatt vörösre váltott, így Elton inkább megint a borért nyúlt, ivás közben pedig cinkos pillantást küldött Charlotte felé. Ezt a játszmát ő nyerte, még akkor is, ha csak egy egyszerű istállófiú.