Láthatatlan kötelék 16+

Láthatatlan kötelék

Fáradtan emeltem meg újra a lábam, és próbáltam még egyet lépni. Tudtam, hogy már közel a tábor, és csak ez adott erőt ahhoz, hogy tovább menjek. A csüggedtség már majdnem teljesen erőt vett rajtam, csak a pihenés reménye jelentett némi vigaszt. A láthatatlan bilincsek a lábamba vágtak, és minden lépéssel jobban dörzsölték a bokám. Tudtam, hogy ha még sokáig tart ez az erőltetett menet, a vérem is kiserken.

Láttam magam előtt a képet, ahogyan régen éltem. Ahogy vidáman ugrándoztam a nyílt mezőn, aztán életet hintettem a növényekbe. Beszívtam a nyíló virágok kellemes aromáját, a friss hegyi levegőt. Hallottam csörgedezni a patakokat, és éreztem a bőrömön a friss víz simogatását. Milyen éles ellentét volt az akkori életem és a mostani között!

És a jövőmre még gondolni sem mertem. Előttem és mögöttem csodás lények hosszú sora haladt libasorban, lábukon ugyanazokkal a láthatatlan kötelekkel, amik az én szabadságom is elvették. A sor elején egy küklopsz vonszolta magát. Látszott, hogy rajta is erőt vett a fáradtság, mert egyetlen szemét is alig tudta nyitva tartani. Közvetlenül előttem egy vámpír haladt, és bár ők elméletben nem tudtak elfáradni, mégis nyúzottnak tűnt. Magához képest is sápadt volt, szemei alatt gigantikus karikák sötétlettek, a szemfogait pedig már nem is tudta visszahúzni, annyira szomjazott egy kis vérre. A mögöttem nem sokkal vánszorgó szatírnak pedig még arra sem volt ereje, hogy pajzán megjegyzésekkel traktáljon, mint azt egyébként tette volna.

Ez volt a rabszolgák sorsa. Mind elvesztettük önmagunk egy darabkáját. Hosszú órákon keresztül masíroztunk egyik tábortól a másikig, minden nap, amíg el nem értük a következő rabszolgapiacot. Nem akartam arra gondolni, hogy engem ki fog megvenni. Egy nimfa mindig is kelendő árucikk volt. Minden nimfa gyönyörű, örökké fiatal, de a legnagyobb rangunkat a ritkaságunk adja. Olyan könnyen illanunk el, hogy általában szinte lehetetlen elfogni, de még megérinteni is a fajtánkat. Ha akad a közelben egy patak vagy akár egyetlen árva fa, másodpercek alatt eltűnünk. Engem is csak csellel tudtak elkapni.

Bármilyen alsórendűnek is tartják a halandókat néhányan, én mégis irigyeltem őket. Náluk az emberkereskedelem már hanyatlóban van, a mi világunkban azonban egyre rosszabb. Azt gondolnánk, hogy a természetfeletti lényeket nem lehet csak úgy fogva tartani. Nincs olyan rács, amin keresztül egy nimfa ne tudna a természetbe olvadni, és nincs olyan lánc, amit egy óriás ne tudna széttépni!

De van egy kötél… Egy bűvös kötél, amit még az istenek készítettek saját foglyaik gyengítésére. Láthatatlan, mégis gúzsba köt. Magába szívja az élőlények különleges képességeit, és olyanná tesz minket, mint egy halandó ember. De mindennek van sötét oldala is. Ami egyfelől az istenek hatalmát tartja fenn, az rossz kezekben halálos fegyverré válhat. Így történt ez most is. És bár sokan még így is küzdenek minden erejükkel – köztük én is –, ez lényegesen megváltoztatja az erőviszonyokat.

Mikor idáig jutottam a gondolatmenetben, végre megálltunk. De elég rég voltam már a hordával, hogy tudjam, még nem szabad lerogynom, bármilyen fáradt vagyok is. Amíg nem állnak a sátraik, tartanunk kell magunkat. És bár a kereskedők figyeltek rá, hogy ne tegyenek bennünk maradandó károkat, és minél jobb állapotban érjünk a piacra, mert így több arany ütötte a markukat, nem volt ritka a testi fenyítés. Bármilyen erős is vagyok belül, a testem törékeny, és nem bírná ki még a verést is. Az újak ezt a szabályt még nem ismerték. Csak néhány másodpercre rogytak a földre, de rögtön meg is bánták. Őreink rögtön ott termettek, és néhány határozott rúgással és ütéssel talpra kényszerítették őket.

Ritkán akadt a táborban halandó ember. Nekik nem volt akkora erejük, sem különleges képességük. A kereskedők csak akkor foglalkoztak velük, ha az ő szavaikkal élve találtak egy „megfelelő példány”-t. És most úgy tűnik, találtak. Miközben végre a földre rogyhattunk, mert a sátrak már álltak, felbukkant az egyik beszerző. Egy halandó férfit rángatott láncon. Harcos volt, efelől kétségem sem lehetett. Hatalmasra, legalább százkilencven centire nőtt. Mindenki láthatta izmoktól duzzadó tagjait. Nem is kérdéses, hogy miért került közénk. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, kifejezetten jókötésű volt. Sugárzott belőle az erő, a bátorság. Az összképet csak a bokáit és a kezeit gúzsba kötő láncok rontották.

Aztán ahogy közeledtek, megláttam az arcát is. Dühös volt. Fekete szemeiből sütött a gyűlölet, a szabadulni akarás. A fogait összeszorította, ami még jobban kiemelte szögletes állkapcsát, és még férfiasabbá és félelmetesebbé tette.

– Itt a helyed! – lökte oda mellém a kereskedő, majd ahogy jött, el is tűnt, ott hagyva engem az idegennel.
Percekig ültünk csöndben. Úgy tűnt, nem érzi szükségét, hogy hozzám szóljon, én pedig nem forszíroztam a dolgot. Pihenésre volt szükségem, ezért hátamat a sátor egyik rúdjának döntöttem, és próbáltam relaxálni. Lehunytam a szemem, és magamba szívtam az életet, ami a levegőből áradt, és átjárta a környék növényeit. Végigsimítottam a füvön, megmarkoltam a földet. Ez legalább mindig megmarad, bárhol is leszek – próbáltam magam vigasztalni. Bárhová kerülök is ezután, az élet mindent körülleng, és ebből erőt meríthetek.

A pihenésemből a vacsora megérkezése rángatott ki. Nem volt sok, de mégis több, mint a semmi. Rögtön nekiálltam, mert tudtam, hogy nemsokára jönnek, és elviszik a tálakat, akkor is, ha valamit meghagyunk. Ez is a napi rutin része volt. Ha jön az étel, behabzsolod. Az idegen viszont ezt még nem tudhatta, és nem kezdett el enni.

– Ha nem állsz neki, még ezt a keveset is elviszik – szóltam oda neki. Ő azonban nem reagált semmit. Mintha meg se hallotta volna, amit mondtam. Továbbra is mogorván bámult maga elé.

– Ha nem eszel, nem lesz elég erőd, hogy küzdj – próbáltam meggyőzni, az ép eszére hatva. Először ezután sem történt semmi, de pár másodperc múlva mégis az ételhez nyúlt, és magába tömte.

A vacsoraidő hamar elszállt, és megérkeztek a foglyul ejtőink a tálakért. Olyan csend zuhant a szolgákra, mint még soha. Mindenki próbált pihenni, mert tudták, hogy lehet ez az utolsó szabad éjszakánk is. És bár ezt sem nevezhettük igazi szabadságnak, azt is tudtuk, ennél sokkal szörnyűbb dolgok várnak ránk.

Nekidőltem az egyik sátorrúdnak, és próbáltam kényelembe helyezni magam. A fű ugyanolyan puha volt alattam, mint mindig, a szél ugyanúgy lengedezett és a talajnak is ugyanolyan illata volt. Amikor lehunytam a szemem, szinte úgy éreztem, minden a régi. Még mindig gondtalan vagyok, és csak az érdekel, hogy megmentsem a természetet minden betolakodótól.

Amikor végül mégis újra kinyitottam a szemem, az idegen sötét szemét láttam. Engem méregetett, undorral és szánalommal telve.

– Miért bámulsz így? – kérdeztem, mi baja lehet.

– Hogyan? – kérdezett vissza, mintha nem értené, mire gondoltam, de szavaiból ugyanúgy sütött a gyűlölet, mint a szeméből.

– Mintha én lennék az ellenség!

– Hidd el, észrevetted volna, ha az ellenségemnek tekintenélek – nevetett keserűen.

– Akkor meg mégis mi bajod van? – Most már tényleg kezdett idegesíteni ez a nagyképű, lenéző ábrázat.
Mintha néhány másodpercig gondolkozott volna, elmondja-e mit gondol. Aztán vállat vont, és megszólalt.

– Egyszerűen csak nem értelek titeket.

– Minket?

– Azokat, akik itt vannak... Téged. Miért adod meg magad ilyen könnyen?

Ahogyan ezt mondta, egyszerre sértésként, és úgy, mintha egy őrülthöz beszélne, mindennél jobban bántott. Talán mert mélyen belül éreztem, hogy nem tettem meg mindent a szabadulásért. De egyszerűen nem tudtam, mit tehetnék még.

– Igenis harcolok! Mind harcolunk! De a képességeink nélkül ez nem olyan egyszerű.

– Nem próbáltál segítséget kérni egy másik nimfától?

– Reménytelen. Mi csak ott jelenünk meg, ahová a természet hív!

– Ez a baj veletek, mágikus lényekkel. Fogalmatok sincs, mit kezdenétek a tehetségetek nélkül. Talán még egy levelet sem tudtok arrébb tenni varázslat nélkül. Hát mondok neked valamit, amit talán még nem tudtál! Nekünk minden nap ilyen! Mi megtanulunk küzdeni a túlélésért.

Azzal hátat fordított, és lezártnak tekintette a beszélgetést. Én pedig csak fortyogtam belül, hogy nem tudtam neki visszavágni.

Két hét telt még el így, egyik helyről a másikra vánszorogva. A tábor egyre nőtt, napról napra egyre több mágikus lényt fogtak el rabszolgának. És a két hét alatt minden nap hasonló vita játszódott le az ember és köztem. De valahogy soha nem tudtam legyőzni szópárbajban.

Aznap este mégis valami más volt. Az egész légkör, mert mindenki érezte, hogy közeledik az eladásunk napja. És nem is tévedtünk nagyot, mert amikor aznap a vacsorát hozták, nem csak az ételt vetették elénk, hanem egy fájdalmas mondatot is:

– Holnap már az új gazdáitokat szolgálhatjátok! – köpte az egyik.

Abban a pillanatban elszállt minden étvágyam, és az addigi mardosó éhség helyét egy hatalmas gombóc vette át a gyomromban. Anélkül, hogy hozzányúltam volna az ételhez, félretettem a tálat. 

– Ha nem eszel, nem lesz elég erőd, hogy küzdj – ismételte egy mély hang azokat a szavakat, amelyek egykor az én ajkaim hagyták el. Ekkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, ki ő. Két hete ő jelentette minden társaságom, és még a nevét sem tudtam.

– Hogy hívnak? – kérdeztem könnyeimmel a szememben azt, amire abban a pillanatban mindennél jobban akartam tudni a választ.

– Tessék? – kérdezett vissza értetlenül.

– Mi a neved?

Olyan hosszú ideig hallgatott, hogy azt hittem, már nem is válaszol. Mégis megszólalt.

– Kyros.

Azt hittem, már nem is kérdez vissza, de nem is érdekelt. Már tudtam, hogy kinek az arca lesz az, amit utoljára látni fogok szabad nimfaként.

– És téged?

– Meliae – mondtam el neki a legnagyobb titkom. A nimfák nevét csak a beavatottak tudhatták. De azt akartam, hogy ő tudja.

– Te nem félsz a holnaptól? Attól, hogy rabszolgaként elveszíted önmagad?

– Vagy szabad leszek, vagy meghalok! Belőlem nem csinálnak szolgát! – zengett a dacos kiáltás. Úgy harsant fel az éjszakában, mint valami eskü, amit egyenesen az isteneknek címeztek.

Irigyeltem a bátorságáért. Az én fejemben is megfordult már a gondolat, hogy az alávetett kiszolgáltatottságnál még a halál is jobb, de nem lettem volna képes az öngyilkosságra. Mi, nimfák mindennél jobban tiszteljük az életet. Nincs erőnk, hogy elvegyük bárkitől ezt a kincset, és ez saját magunkra is érvényes. De pont ezért tudtam, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy valaki meghozza ezt a döntést.

Mekkora büszkeség lakozik benne! Inkább a halált választja, semmint megalázkodjon. Ekkor döbbentem rá, hogy csodálom ezt a halandót. Nemcsak az izmait és a szépségét, bár kétségtelenül ezek is szóra érdemesek. Olyan volt, mintha a szíve mélyére látnék. Azzal, hogy ezt a néhány apróságot elárulta magáról, felnyitotta előttem a szívét.

– Holnap meghalunk, vagy még rosszabb! Hát nem érted? – minden egyes szavamat egy csapás kísérte a mellkasán. Úgy ütöttem apró ökleimmel, mintha egy hatalmas ajtón dörömböltem volna. Hirtelen, megállíthatatlanul kitört belőlem minden keserűség, harag és kín, amit már hetek óta cipelt magával.

Kyros hagyta, hogy ütlegeljem, majd amikor végül könnyekben törtem ki, félszegen átölelt. Minden mozdulata óvatos volt, mintha még sohasem próbált volna megvigasztalni senkit, mintha még sohasem ölelt volna meg így senkit. De engem most meg így szorított magához: szorosan ölelt, és gyengéden, csitítón a hátamat simogatta.

– Valahogyan megszökünk, ígérem – suttogta olyan lágyan a fülembe, hogy már ettől jobban éreztem magam.

A gyengéd, mégis határozott szavakra felemeltem a fejem, és mélyen a szemébe néztem. A szemekbe, amik már elsőre is rabul ejtettek. De most nem vadság és a keménység tükröződött bennük, hanem sajnálat, szeretet és melegség sugárzott felém. Aztán az ujjai egyszer csak elindultak az arcom felé, hogy lesimogassák róla a könnyeket. Ahol megérintettek, apró szikrák gyúltak a bőrén.

Nem tudtam, hogy sikerül-e megszöknünk, hogy a terve beválik-e, de abban a pillanatban nem is ez volt a fontos. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha mindennek vége lesz, egy dolgot még meg akarok tenni előtte. Mindennél biztosabban éreztem, hogy szükségem van Kyrosra, arra, hogy átöleljen, a karjában tartson, és hogy végre megtapasztaljam a szerelmet.

Soha nem értettem, az a sok nimfa hogy adhatta meg magát a nem létező csábításnak. Hogyan mondhattak le a halhatatlan létről és a tisztaságról egy férfi kedvéért? Miféle erő lehet akkora, hogy mindent feladjanak egyetlen röpke együttlétért? Számomra ez a csábítás nem létezett.

Egészen mostanáig. Hirtelen mindent megértettem. Lángolt bennem a szenvedély, egyszerre robbant ki belőlem a sok száz éven át elfojtott vágyakozás, aminek a létezéséről nem is tudtam.

Magamhoz rántottam, és az ajkaira szorítottam a sajátom. Néhány pillanatig még éreztem benne a meglepetést, de aztán hamar magához tért. Puha szája az enyémet csókolta, először lágyan, aztán egyre mélyebben és szenvedélyesebben. Ajkai felfedezőútra indult lefelé a nyakamon, aztán elérte a melleimet, és bebarangolta az egész testemet. És én is ugyanezt tettem az övével.

Kemény volt, ahol én lágy. Éreztem az ujjaim alatt hullámzó izomkötegeket, ahogyan végigsimítottam minden porcikáját. A simogatásaitól egyre hevesebben dobogott a szívem, és egyre közelebb akartam érezni magamhoz.

A kezei olyan helyeken érintettek, ahol még senki sem, de ez nem zavart. Semmi sem érdekelt, sem a szabadságom, sem az, hogy elveszítem a halhatatlanságom. Csak ő számított, és az, hogy minden porcikánk eggyé váljon.

Nem tudom, mennyi idő telt az édes kínban, amíg végül testünk egybeolvadt. Kyros egy darabig még mozdulatlan maradt, hagyta, hogy megszokjam az érzést, aztán mozogni kezdett. Minden lökésével magasabbra repített, egyszerre volt heves, vad és gyengéd.

Azt hittem, tudom, mit jelent boldognak és elégedettnek lenni. De ő olyan gyönyörben részesített, amilyenben még sohasem volt részem. A karjaiban egésznek, teljesnek éreztem magam. Egyetlen gondolattal a fejemben aludtam el, miközben erős karjai öleltek: Ha meg is kell halnom, legalább megismertem a szerelmet.

Másnap újabb erőltetett menet várt ránk, de ez még rosszabb volt, mint az összes többi együttvéve. Mert tudtuk, hogy minden véget ér. Eddig legalább volt bennünk némi remény, hogy megtaláljuk a kiutat, de ez most elveszett. Már nem volt remény, a szabadságunk végleg elveszett, és vele együtt mi magunk és az életünk is.

Kyros megdöbbentően erős volt. Egyenesen tartotta magát, nem mutatott semmilyen gyengeséget. Erős volt, erősebb bármelyikünknél, pedig neki nem voltak mágikus képességei.  Aztán amikor néhány percre eltűnt mellőlünk az őr, megfogta a kezem, és a hüvelykujjával végigsimította a tenyerem. A testem rögtön reagált, és megborzongtam.

– Van egy tervem. Ne aggódj, megmentelek!

Azzal visszaállt a helyére, és hagyott engem kétségek közt vergődni. Tudtam, hogy a szökés reménytelen, a szívemben mégis halvány remény gyúlt.

A rabszolgapiac semmivel sem volt jobb hely, mint ahogyan képzeltem. Sőt... Egy  erdő melletti mezőn ácsoltak emelvényt, bár úgy képzeltem, egy nagy város piacán lesz a vásár. Nem mintha számított volna.


Végig kellett néznem, ahogy a társaim sorban eladják. A gazdag, kövér férfiak sorban elénk léptek, megnézték a fogainkat, mintha csak lovak lennénk. Alkudoztak ránk, van akiért több, van akiért kevesebb aranyat ígérve.

Nem lepett meg különösebben, hogy engem kéjsóvár pillantások kísértek, ahogyan végigrángattak az emelvény felé. Az egyikük még meg is fogdosott. Kyros hangosan beszívta a levegőt, és rögtön rátámadt. Ostorcsapás volt a jutalma.

Aztán eljött az én időm. Felrángattak a tákolmányra, és sorban elsorolták az erényeim. Erre tulajdonképpen nem is lett volna szükség, mert a szépségem és nimfaságom elég okot szolgáltatott arra, hogy nagy összegért keljek el. Egyik pocakos arisztokrata licitált a másik fölé, én pedig, mint valami lelketlen porhüvely álltam, és tűrtem a megaláztatást.

Aztán Kyrosra néztem, mert őt akartam látni, mielőtt eldől a sorsom.

Úgy tűnt, ő is legalább annyira szenved, mint én. Aztán a szemében hirtelen vadság jelent meg, ajka szélén pedig cinkos mosoly, miközben felém suttogott. Bár nem hallottam, mit mond, le tudtam olvasni a szájáról:

– Most figyelj!

Abban a pillanatban a láncai egyszer csak leestek a kezéről, ő pedig futásnak eredt az erdő irányába. Néhányan sikoltozni kezdtek, egy-két gazdag nő el is ájult, az őrök pedig rávetették magukat Kyrosra. De ő minden egyes csapást hárított, és megállíthatatlanul szaladt a fák közé. Egyszer torpant csak meg, akkor is csak azért, hogy kardot szerezzen az egyik őrtől.

Nem értettem, mit akar. Nem akartam elhinni, hogy menekül. Biztosan volt valami célja, csak azt nem tudtam, hogy mi. Közben az összes rabszolga lázadni kezdett. Mindegyikükön rajta volt a láthatatlan kötél, de már nem érdekelte őket. Puszta kézzel harcoltak, úgy, ahogyan bármelyik halandó tette volna, vagy ahogyan Kyros tette is.

De ez nem volt elég. Túlerőben voltak, mi pedig nem tudtunk boldogulni az erőnk nélkül.

Újra Kyros felé fordultam, aki addigra már elérte az erdőt, és úgy tűnt, egy karddal próbálja kivágni az egyik fát. Elképzelni sem tudtam, mit akarhat. Aztán egyszer csak újra fülemben csengtek a saját szavaim:

– Mi csak ott jelenünk meg, ahová a természet hív!

Hát persze! Segítséget szerez! Így éri el, hogy megjelenjenek a nimfák!

– A fák! A fákban tegyetek kárt, akkor jön a segítség! – kiáltoztam a lázadó tömegnek, és én magam is futni kezdtem a fák felé. Nem akartam elhinni, hogy épp ara készülök, hogy ártsak egy élőlénynek, de nem volt más mód. Erre volt szükség, és tudtam, hogy a társaim majd meggyógyítják őket.

Az őrök nem értették, mit akarunk tenni, de próbálták megakadályozni. Nem sok sikerrel. Mindenkiben tombolt a harci kedv, mert tudtuk, ez az utolsó esélyünk. Nem volt mit veszítenünk.

Nem kellett sokáig várni, amíg tényleg megjelentek az első nimfák, őket pedig követték a szatírok is.
Nem volt könnyű, de nyertünk. Közös erővel, mágikussal és emberivel együttesen győzelmet arattunk. A láthatatlan kötelek lehulltak...

Vége volt. Szabad voltam, de mégsem voltam az. A bajtársak furcsa sorsközössége mindegyikükkel összekötött. Együtt éltük át a poklot, és együtt szabadultunk meg belőle. Ezt egyikünk sem fogja elfelejteni soha.

De Kyrosszal volt még egy láthatatlan szál, ami egymáshoz vezetett minket. Egy láthatatlan kötelék, ami még a kereskedők bilincseinél is erősebb. Nem tudtam, hogy ez mit jelent a jövőre nézve. Nem tudtam, hogy együtt maradunk-e, mint a halandó szerelmesek, ha megtalálják a párjukat. Ez nem az a rabság volt, amire számítottam, de kétségtelenül rabul ejtette szívemet, lelkemet, mindenem. Tudtam, hogy a kapcsolatunknak nem lehet vége. Csak rajta múlt, hogyan folytatódik, hogy akar-e engem társául, de az biztos volt, hogy a sorsunk találkozott. Ezt a Moirák biztosították. És ki tudja? Lehet, hogy közös úton vezetnek tovább…