Tíz év - 1. fejezet

1. fejezet

Isten hozta Laketownban!

Olyan volt, mintha dézsából öntenék. Allyson már el sem tudta különíteni egymástól a cseppek kopogását. Csak azt hallotta, ahogyan a nagy adag víz súlya alatt dübörög a kocsija teteje. Meg a mennydörgést, ami az égen rendszeres időközönként előtűnő villámokat kísérte. Nem szeretett zenét hallgatni vezetés közben, de most nem is tudott volna. A kinti hangok mindent elnyomtak.

Allyson általában szerette a viharokat. Megnyugtatta a tudat, hogy ő biztonságban van, akármi zajlik is az üveg másik oldalán. Most azonban pont ellentétes hatással volt rá: mintha a lelkében dúló vihart tükrözte volna az időjárás is.

Nem akart idejönni. Esze ágában sem volt. Ha tehette volna, egész életében elkerüli ezt a poros kisvárost, amilyen messzire csak lehet. Ekkor, még ha az is csak rajta nevetne, meglátta a város határát jelző táblát. Isten hozta Laketownban! Egy valamiben azonban biztos volt: ha csakugyan Isten sodorta vissza oda, ahol minden baj kezdődött, soha többet nem lép templomba.

Lassított. Próbálta nyújtani a pillanatot, amikor tényleg kijelentheti: hazajött. Mert ez volt a legutolsó, amire szüksége volt. De akárhogy is próbálta halogatni a dolgot, azt tudta, hogy nincs visszaút.

Laketownban sok volt a nagy, nyitott terület. Soha nem voltak szűk utcák, sikátorok és toronyépületek, mint New Yorkban. Csak kényelmes házak gondosan nyírt fűvel. Mégis úgy érezte, mintha csapdába esett volna. A széles utak mintha összenyomták volna.

Magában hálát adott a zuhogó esőért, mert minden rossz érzése ellenére kapóra jött neki. Erre akkor jött rá, amikor elhúzott a városka szinte üres főtere mellett. Csak egy-két esernyőt látott, a legtöbb ember behúzódott valahová az eső elől. Így pedig egyelőre sikerült elkerülnie a fürkésző pillantásokat. Laketown kisváros, és ha egy idegen autót látnak meg... Tudta, ő maga is megbámult régebben minden ismeretlent, aki a városba vetődött.

És bár ő a szó szoros értelmében nem számított idegennek, már tíz éve nem járt a városban. Mindenki emlékezett rá régről, hiszen itt nőtt fel. De ez csak még érdekesebbé tette a lakók számára. Allyson fel volt erre készülve, még akkor is, ha rettegett a dologtól. Mert rögtön mindenkinek eszébe fog jutni, milyen volt régen. Ő lesz a pletykák témája, és az, hogy vajon mit csinált, amíg távol volt. Bele sem akart gondolni, hogy milyen történeteket találnak majd ki az üres lyukak kitöltésére. Anyja valószínűleg sokat mesélt róla, és arról, hogyan él New Yorkban. De Allyson sejtette, hogy senki sem biztos abban, aminek ő nagyon is tudatában volt: hogy megváltozott.

De mint ahogy az egész élete, most ez is egy pillanat alatt megkérdőjeleződött benne. Amikor ugyanis elérte a Lincoln és a Washington Street sarkát – Laketownban szerettek komoly neveket adni a legkisebb utcáknak is –, gondolkodás nélkül kanyarodott balra. Hiába telt el tíz év, még mindig úgy ismerte a várost, mint a tenyerét. Tudta például, hogy a rózsaszín ház, ami mellett éppen elhajtott Mrs. Whittackeré, aki már legalább nyolcvan éves, de még mindig korát meghazudtolóan éles a szeme és a nyelve. Tudta, hogy a játszótéren, ami mellett elhúzott, a mászóka egyik foka jobban csúszik, mint a másik. És tudta azt is, hogy ha bevenné magát a mögötte húzódó parkba, az egyik fán ott látná a monogramját egy másiké mellett.

Tagadón rázta meg a fejét. De hát annyira meglepő, hogy emlékszik a városra, ahol tizennyolc évig élt? Az több, mint az élete fele! Itt nőtt fel, ezt nem söpörhette a szőnyeg alá. Vannak helyek, amelyek úgy belevésődnek az ember emlékezetébe, hogy soha nem felejti el őket. Még akkor sem, ha akarja. És a hely, ahol az ember felnő, kétségtelenül ilyen. Szeretné teljesen kitörölni az emlékeiből Laketownt, de ez lehetetlen. Még ha tíz évig igyekezett is meggyőzni magát az ellenkezőjéről.

És az agya bizony mindenre emlékezett, mert mire feleszmélt, már ott is volt a házuk előtt. Vagyis a háza előtt, hiszen most már csak az övé.

Még nem tudott bemenni. Képtelenségnek tűnt, hogy ha belép, nem várja majd az édesanyja. Már csak egy üres ház lesz, lélek nélkül.

Még nem tudott kiszállni a kocsiból. Nem volt ereje. Nem akarta látni, hogy az édesanyja már nincs, és csak a holmijai maradtak a házban. Nem akart visszajönni ide, csak kényszerűségből tette, de a magány érzése még ennél is fojtogatóbb volt. Immáron teljesen egyedül állt a világban. Nincs testvére, a szüleit is elvesztette. Nincs neki senkije, akire támaszkodhatna.

Tudta, hogy nem maradhat örökké az autójában. Néhány pillanatra menedéket nyújthat ugyan, de az élete elől senki sem menekülhet. Ő pedig már éppen eleget menekült, tíz hosszú évet ezzel töltött. De eddig is erős volt, most is erősnek kell lennie. Mindig jól boldogult egyedül, New Yorkban pedig végképp megtanult gondoskodni magáról. Ez is menni fog. Így hát egy hatalmas sóhaj után erőt vett magán, és kiszállt.

Hét lépcsőfok a bejáratig. A lába emlékezett rájuk, nem is kellett számolnia őket. Még a távolságot is pontosan fel tudta idézni, érezte, milyen magasra kell mozdítani a lábfejét, hogy ne essen el bennük. Arra is emlékezett, amikor még nem tudta ezeket a dolgokat. Régen történt, fogalma sem volt, hány éves lehetett, de a jelenet örökre belevésődött az agyába. Még egészen kicsi volt, mit tudott ő olyan dolgokról, mint a gravitáció! Azt gondolta, lefelé is mászhat a lépcsőkön, és nem lesz semmi baja. De persze ahogyan az alma is leesett annak idején, ő is lebucskázott a fokokon – orral előre. Nem értette, mi történt, csak azt tudta, hogy fáj.

Allyson óvatosan megérintette a homlokát az emlék hatására. Még mindig ott volt egy apró sebhely a szemöldöke fölött, ami annak a napnak az emlékét őrizte. Aztán a kilincs felé nyújt. Régi volt. Antik. Az anyja imádta a régi dolgokat. Mindig azt mondogatta, hogy szeret arra gondolni, mennyi mindennek lehettek ezek a tárgyak a tanúi.

– Lehet, hogy számunkra ez csak egy tükör. De nem kizárt, hogy ez a tükör egyszer életek alakulásáról döntött.

Az édesanyja egyszerű eladó volt, de a legbölcsebb ember, akit valaha ismert. Allyson nem hitte, hogy létezett valaki a Földön, aki több könyvet olvasott, mint Mary Spencer.

Furcsa volt most a kilincsre néznie. Soha nem figyelte meg jobban. Legalább milliószor lenyomta már: minden nap, amikor hazaért az iskolából és minden nap, amikor elindult. Amikor a boldogságtól megrészegülve megragadta, és amikor a szerelemben csalódva feltépte. De egyszer sem nézte meg igazán. Most azonban látta, ahogyan még soha azelőtt. Látta az apró virágokat, amelyeket az aranyozott fémbe véstek, és az indákat, amelyek végigfutottak rajta, minden apró karcolást, amit az idő ejtett rajta.

Hihetetlennek tűnt, de minden ugyanolyan volt, amikor belépett. Tíz év alatt semmi sem változott.

Még az illat is ugyanaz – a régi könyvek, a konyhában sülő pite és az édesanyja parfümjének édessége. Tudta, hogy ez az illat már nem marad meg sokáig, napok kérdése és az ő életének aromája veszi át a helyét.

Nem bírta tovább. Nem bírta elviselni az emlékeket, amelyek égették. Mert minden ugyanolyan volt – csak a lényeg változott.

Könnyekkel a szemében rohant fel a szobájába, igyekezett sehová sem nézni, mert mindenről csak egy újabb emlék jutott volna eszébe. Anélkül, hogy körülnézett volna, feltépte régi hálószobája ajtaját, a párnák közé vetette magát, aztán addig sírt, amíg végül a teljes kimerültség álomba nem ringatta.