Megbolondult!

Megbolondult!

– Beütötte a fejét – sutyorogták a hangok az ajtó előtt. – Teljesen megbolondult! Azt hiszi, hogy... Azt hiszi, hogy...

A csoport tagjainak szemében félelem csillogott, akadtak, akik minden tagjukban remegtek. Az őrült, bolond, nem önmaga kifejezések szálltak a levegőben.

– Nem hiszem el! – kiáltotta a férfi, és közben pirospozsgás arcáról teljes nyugodtság sugárzott. – És neked sem kellene.

– De hát igaz, léteznek. Mind – felelte a nő. Hogy fogja megérteti vele, ha egyszerűen úgy tekint rá, mintha megőrült volna? Miért nem látja, amit ő?

– Mesebeszéd! Hiszem, ha látom.

– Rengeteg olyan dologban hiszel te magad is, amit még soha nem láttál. Miért ne létezhetnének... – a férfi nem hagyta, hogy a nő befejezze.

– Mondhatsz akármit! Bizonyíték. Ha mutatsz nekem bizonyítékot a létezésükre, elhiszem.

– De hát ott vannak az ajándékok!

– Mintha ajándékok nem létezhetnének anélkül, hogy hinnék bennük! Ugyan már. Ennél erősebb érv kell.

A nő vonásairól sütött az aggodalom. Piros szoknyát és fehér blúzt viselt, füléből ajándékcsomag formájú fülbevalók lógtak mindkét oldalon. Pirosak, fehér masnival. Ősz haját két virgáccsal tűzte fel. Rá volt írva, hogy rajong a karácsonyért.

– De hát mi lesz így az ünnep szellemével?

A férfi most már felállt, és hátulról átölelte feleségét.

– Nem lesz itt semmi baj. A karácsony a szeretetről szól, nem kell hozzá a körítés. Nincs szükség rá, hogy mindenféle legendákat költsünk köré. Öregek vagyunk mi már ahhoz, hogy higgyünk az ilyesmikben. Miért nem élvezhetjük nyugodtan a kandalló ropogó tüze mellett a fahéja kakaónkat?

– Mert nem lehet! – toppantott a nő. Ez meglepő mozdulat volt, mert általában maga volt a türelem mintapéldánya.

Ekkor az ajtó előtt álló tömegből valaki bekopogott, aztán belépett a helyiségbe. Rögtön a nőhöz sietett.

– Hogy van, Mikulásné? – kérdezte a manó, és lopva a Télapóra sandított, aki fütyörészve töltötte ki magának a kakaóját. Fogalma sem volt, hogy már csak néhány órája van arra, hogy elinduljuk kihordani az ajándékokat a gyerekeknek. Illetve tudott róla, de...

– Még mindig nem hisz az emberekben. Azt állítja, csak legenda az egész, és emberek nincsenek – csóválta a fejét az asszony. – Hiába mondok bármit, meggyőződése, hogy csak kitaláltuk. Szerinte csak az Északi-sark létezik a manókkal, és a többi mesebeszéd.

– De hát hogy lehet, hogy...

– Nem tudom.

– Ha nem tér magához, ha nem fogja fel, hogy ki kell vinnie az embereknek az ajándékot... Oda a karácsony.

Mindketten a Mikulásra pillantottak, aki ígéretéhet híven letelepedett a tűzhöz, és a kakaóját kortyolgatta.

– Tudom – sóhajtotta Mikulásné.

FOLYT. KÖV.

Cinderelton - 18. rész

18. rész

Charlotte

Amikor hallótávolságon kívül jutottak, Charlotte nem bírta visszafojtani az érzéseit.

– Sajnálom – mondta.

Elton meglepetten fordult felé.

– Mit? – kérdezte értetlenül.

– Az egész ebédet. Amit a szolgálókról mondtak...

– Nem tehet róla, hogy mit mondanak mások. Egyébként pedig már megszoktam.

Charlotte várta, hogy Elton folytassa, ezért hallgatott.

– Szolgálónak születtem, és úgy is nőttem fel. Rosszabbakkal is találkoztam már, mint ők, és durvább dolgokat is mondtak már, pedig akkor még tudták is, hogy az vagyok.

– Sajnálom – ismételte Charlotte, mert tényleg így érezte.

Elton megvonta a vállát.

– Nem változtathatunk azon, aminek születtünk.

– Nem, nem változtathatunk – suttogta Charlotte.

– De megpróbálhatjuk kihozni belőle a legtöbbet – folytatta Elton mosolyogva. – Soha nem zavart, hogy nem vagyok nemes. Rengeteg dolog van az életemben, aminek örülhetek.

– Például? – Charlotte valóban kíváncsi volt. Ő mindig csak az udvari életet ismerte.

– Vannak barátaim. Szeretem a munkámat. Imádom, amikor szabadon vágtathatok és ahogy a szél a hajamba kap.

– Az valóban jó érzés lehet – bólintott Charlotte, és remélte, nem nagyon hallatszik a vágy a hangjából.

Némán folytatták tovább az útjukat a lakosztályáig. Charlotte időről időre lopva Elton felé pillantott. Látta, hogy a fiú szinte mindenre rácsodálkozik, bár próbálja nem mutatni. Charlotte teljesen új szemmel nézett végig a folyosókon. Itt nőtt fel, már tökéletesen megszokta a palotát. De most képes volt egy külső szemlélő szemével nézni. Tudta, hogy a csillárok többe kerülnek, mint amennyit Elton egész életében keresett, és hogy az aranyozott stukkók, a festmények, a szőnyegek mind olyasmik, amiket Elton még sohasem látott.

Charlotte-nak volt egy kis bűntudata emiatt. De valamit Elton nem tudhatott. Lehet, hogy minden gazdagon díszített, de attól ez még ugyanúgy csak egy börtön.

Elton

Lehetséges, hogy Charlotte hangjában szomorúságot hallott? Egészen úgy suttogott, mintha nem lenne boldog. De hát miért? Elton körbenézett. Minden gyönyörű, mindene megvolt, amire csak vágyhat. Legalábbis nagyon úgy látszott.

Percekig hallgattak, aztán Elton nem bírta tovább a csendet.

– Miért szomorú? A szülei miatt?

Charlotte riadtan nézett rá.

– Miből gondolja, hogy szomorú vagyok?

Elton már megbánta, hogy megszólalt. Most mit mondhatna erre? Hogy a hangjából? Vagy abból, ahogy most rá nézett? Ez túl személyes lenne.

De mielőtt bármit mondhattak volna, Charlotte hirtelen megállt.

– Megérkeztünk – mutatott a mellettük lévő ajtóra a hercegnő.

Elton bólintott, az ajtóra nézett, aztán vissza Charlotte-ra. Még semmit sem beszéltek meg rendesen. Nem tudta, hogy most visszamenjen-e az istállóba. Hiszen mi van, ha valaki észreveszi? De ha nem mehet oda vissza, akkor hol kellene éjszakáznia? Az egész tervet nem gondolták végig rendesen.

Charlotte kinyitotta a szobája ajtaját, Elton pedig már épp indult volna. Legrosszabb esetben Shoe asszonyságtól kér menedéket.

De hirtelen egy kéz állította meg. Charlotte gyengéden megragadta a karját, hogy visszaforduljon.

– Jöjjön be! – A hangja parancsoló volt, de közben elpirult.

Elton pedig elhűlve teljesítette a kérését.

Levél a példaképnek

Kedves Jo!

 

A szavaknak ereje van. Ez egy vitathatatlan igazság. Egyetlen szó döntő lehet egy ember, egy ország vagy akár az egész világ életében. Háborúk dőlhetnek el, sorsok változhatnak meg. Így változtatták meg a te szavaid egy egész generáció életét.

A szavak teremtenek. Ahogyan te egy egész világot teremtettél a semmiből.

A szavak barátságokat alapoznak meg, ahogyan felejthetetlen barátságokról írtál, talán nem is sejtve, hogy ezzel ugyanilyen kötelékek születnek majd a világon mindenhol a rajongóid között.

A szavak tanítanak, ahogyan te megtanítottad nekünk, mi az igazi szeretet, mi a halál, mi a bátorság.

A szavak félelmet keltenek, mert tudjuk, hogy Tudodki nevét sem ok nélkül nem ejtették ki.

A szavak szeretetet hoznak, ahogyan te szeretettel töltötted meg a szívünket Harry és barátai iránt, az olvasás iránt, egymás iránt.

A szavaknak ereje van. Milliók számára bizonyos szavak már soha nem lesznek ugyanazok. Mert amikor meghalljuk őket, sokkal többre gondolunk, sokkal többet érzünk, mint mások. Villám, szemüveg, seprű, pálca, talár, bagoly, örökké...

Sohasem fogjuk elfelejteni, amit nekünk tanítottál, ahogy a távolból elfogadásra és szeretetre neveltél minket, és ahogyan ezzel egy hatalmas családot hoztál létre. Mert akármerre járok is a világban, megnyugtat a tudat, hogy bármikor összefuthatok valakivel, akinek ezek a szavak ugyanolyan sokat jelentenek, mint nekem.

Én innen a távolból egyetlen szót küldök most neked: Köszönöm.

Ismeretlen levél

Ismeretlen levél
Megszólítás és aláírás nélkül

Tudod, hogy nem tudlak gyűlölni azért, amit tettél és amit mondtál. Nem is akarlak utálni, de szeretni sem. Igazán közömbös soha nem lesz irántad, de most távolságra van szükségem.

Távolságra, hogy elfelejtsem azt a csókot, távolságra, hogy elfelejtsem, hogy azt mondtad, szeretsz, de nem eléggé, hogy ne érezzem, ahogyan hozzám simulsz, ne érezzem, milyen érzés a hajad az ujjaim között.

Most erősnek érzem magam. Szabad vagyok és fiatal, előttem áll az egész élet, azt teszek, amit csak akarok. És most távol akarom magam tartani tőled, úgyhogy ne keress!

Mindkettőnknek így lesz a legjobb.

Mesék másként - A papucs

MESÉK MÁSKÉNT

A papucs

Megvolt a mosás, a mosogatás, a portörlés, a porszívózás, egyszóval minden, egyetlen dolgot kivéve: az ablakmosás.

Mindig is irtóztam a magastól. Bármivel megküzdöttem, amitől a lányok általában félni szoktak, jöhettek egerek, pókok, kígyók... Csak a magasság volt az, ami mindig rettegéssel töltött el. Féltem a hegytetőn, a plázák tetején, még a saját tömbházunk tetejére sem mert felmenni soha.

De az ablakok nem vártak rám, még akkor sem, ha történetesen a hatodik emeleten voltam. Vettem néhány mély levegőt, miközben kezembe fogtam egy rongyot meg az ablaktörlőszert, és útközben elindítottam a nyugtató zenét, amit kifejezetten az ilyen házimunkákhoz szoktam hallgatni. Szükségem volt a biztatásra, és valahogy mindig megnyugtatott, ha zenét hallgathattam. Az egész sokkal gyorsabban elszállt, ha nem az alattam elnyúló mélységre, hanem az ablakra és a zenére koncentráltam.

Kicsit ironikusnak éreztem, hogy pont az a dal jött, amelyik, de nem foglalkoztam vele túl sokat. Az ablakhoz sétáltam, szélesre tártam, és úgy döntöttem, hogy a külső oldallal kezdem, jobb, ha minél hamarabb túl vagyok a nehezén. Felmásztam az ablakpárkányra, és ügyelve rá, hogy még véletlenül se nézzek le, megkapaszkodtam az ablakkeretben.

Miközben tisztítani kezdtem az ablakot, halkan énekeltem a cédével:

– Minden munkán átsegít ez a kicsi dal...

Ennél hamisabb már nem is lehettem volna, de mivel egyedül voltam, nem törődtem vele. Régen sem volt hangom, soha nem kerültem volna be az énekkarba, és ez valószínűleg már soha nem fog változni, de a saját szórakoztatásomra azért még megfelelt.

Ide-oda húzkodtam a kezemet az üvegen, és némi örömmel töltött el, hogy a felület egyre fényesebb lett.

Az örömöm túl nagy volt, és egy pillanatra elterelte a figyelmemet. Megcsúsztam, és épp csak egy apró sikolyra futotta, miközben gyorsan megkapaszkodtam az ablakban. Hálát adtam a gyors reflexeimnek.

Bár magamat megmentettem, annyi szerencsém nem volt, hogy gond nélkül megússzam: a papucsom lecsúszott a lábamról, és már csak egy hatalmas koppanást hallottam. Azt hittem, az egyik erkély teraszán landol, de amikor a pillantásom arra irányítottam, kiderült, hogy valami egészen más fogta fel a zuhanást.

– Mi a fene – simította végig a fejét a minden bizonnyal alattam lakó férfi, aztán csodálkozva nézett felfelé, a tárgy forrását keresve. Amikor észrevette, hogy az ablakban lógok, visszairányította a figyelmét a papucsom felé, lehajolt és felvette. – A magáé? – kérdezte, megint felfelé bámulva.

Elképesztően jóképű volt, a maga sötét hajával és a kék szemével.

– Sajnálom – kiáltottam le, és reméltem, hogy látja a bocsánatkérő pillantásom.

– Semmi gond – legyintett. – Esetleg... felvigyem?

Elpirultam a gondolatra, hogy egy idegen férfit fogadok a nagytakarítás közepén. Ennél rosszabbul már nem is nézhettem volna ki, de meg akartam ismerni a kedves papucsmentőt. Úgyhogy egyszerűen annyit feleltem:

– Azt nagyon megköszönném!

Gyorsan megigazítottam a hajamat, amennyire tudtam, és mire észbe kaphattam volna, már be is lépett a lakásomba.

Mosolyogva fordultam felé, és épp készültem visszamászni az ablakból, de ő már ott is termett. Széles vállú, magas férfi volt, az arcán a harag legkisebb jele sem látszott sőt, szélesen vigyorgott, miközben megállt közvetlenül előttem.

– Nagyon köszönöm, hogy felhozta, és tényleg nagyon sajnálom. Remélem, nincsen agyrázkódása.

A mosolya még szélesebb lett.

– Ne sajnálja – mondta, aztán már csak azt láttam, hogy a karja előrelendül, hogy nagyot taszítson rajtam.